Ha péntek, akkor kirándulás…

Az iskola-előkészítő csoporttal péntekenként kirándulni járunk. Az első, szeptemberi alkalom nem titkolt célja, hogy kicsit összekovácsolódjon az új csoport. Ilyenkor legkedvesebb, nem túl távoli helyünkre, a Fenyvesbe indulunk.

A természetjárás nehézségei – meredek hegyoldal, sziklás terep, csúszós patakmeder, szúrós bozótos – és szépségei – a tanösvény változatos flórája és faunája – mellett váratlan, kalandos részletek révén ez meg is történik. Idén például így esett.

Az „óriás házához” közeledve elnémulunk, pisszenés sem hallik, nehogy felébresszük! Majd lélegzetvisszafojtva odalopakodunk a kerítéséhez, és óvatosan felkapaszkodva meglessük hatalmas bakancsát a kertjében. Húúúú! Csak az erdő széléhez érve merünk újra halkan megszólalni, és megvitatni a látottakat!

Végre beérünk a sűrűbe, érdeklődve böngésszük a növények tövében elhelyezett táblácskákat, van, aki betűzgetni próbálja a latin szavakat. A hatalmas információs táblákról megtudjuk, hogy akár vaddisznóval, gímszarvassal, rókával is összefuthatunk.

 A tisztásra felérve ledobjuk magunkról a hátizsákokat, befaljuk a gyümölcsöt, meghúzzuk a kulacsunkat. Már csak a határok pontos megbeszélése van hátra, és indulhat az önálló felfedezés, bogarászás, kincskeresés. A gyerekek egyelőre csak együtt mozognak az ismeretlen terepen. Ha valamelyikük talál egy érdekes nyomot, ágat, bunkert, azonnal odatrombitálja a többieket, akik izgatottan nyargalnak hozzá. Folyamatosan kapcsolatban vannak, reagálnak egymásra, ha valamelyikük elbóklászik, izgatott óbégatással, futkorászással keresik, míg rá nem bukkannak.

Idővel újra felkerekedünk. A „medvebarlang” becserkészésére csak a legbátrabbak vállalkoznak. A többiek tisztes távolból figyelnek. Amint közeledni látjuk, vagy halljuk a bundás lakót, futva menekülünk a biztonságot nyújtó fák, bokrok közé, és hosszan lapulunk rejtekhelyünkön, amíg elmúlik a „veszély”. A kíváncsibbak, izgágábbak néha kikukucskálnak és suttogva jelentik, hogy mi is a helyzet, várjunk, vagy lépjünk olajra.

A sziklákra felkaptatunk, körbenézünk, még a Dunát is látjuk itt-ott felbukkanni!

A dzsungelszerűen benőtt, sejtelmes patakmederben lefelé botorkálva beindul a közös fantáziálás: milyen lények lakhatják a meseszerű tájat, vajon kivel találkozunk, megtaláljuk-e a hazavezető ösvényt, milyen fura szagok vesznek körül bennünket, milyen zajokat hallunk?!

Amikor végre fáradtan, de nagyon feldobva visszatérünk a „civilizációba”, nemcsak farkaséhesen, de egy csapatként ülünk az ebédhez.

Túrázásban, természetjárásban jólesően kifáradt és megéhezett napokat kívánok!

Zsemle